Igen, múltidő. Ma már hétfő van, tegnap lusta voltam a bejegyzést megírni, illetve a képeket feltölteni.
Az idei ősz második hideg napja volt, péntekig tartott a vénasszonyok nyara, aztán hétvégére bedurvult az időjárás, vagyis hozta az évszakhoz illő hőmérsékletet.
Az előre tervezett napirendi pontokat tudtuk tartani (kisebb-nagyobb időcsúszásokkal), de lényeges eltérés nem volt.
Mikor a zöm összejött, kimentünk a katolikus temetőbe. Péntek Gyula sírjánál emlékeztünk meg pár szóban azokról, akik már akkor sem lehetnek velünk testben, ha akarnának. Gyula pedig mindig jött, az osztálytalálkozókon rendszeresen részt vett, a Vadkerten maradt osztálytársakkal szinte naponta, hetente találkozott. Senki nem látta a tragédiát előre, mindenkit váratlanul ért 2009-es találkozása a halállal, főleg így, hogy önmaga hívta a sötét angyalt házába.
 |
István Zoli a másik, akit elvesztettünk. Sokszor, már gyerekként is úgy éreztem, hogy Zolit elvesztettük. Hátrányos helyzete miatt a közösség perifériájára szorult, de ezt a helyet makacs, akaratos magatartásával be is betonozott magának. Talán halála előtti évben sikerült ezt a falat lebontani, ugyanis jött volna az osztálytalálkozóra (az öt évvel ezelőttire), de súlyos, halálos betegsége megakadályozta ebben.
